A W.A.S.P. itt már túllépett a Fuck Like A Beast-féle botránybanda státuszon, és ezt az egyszerű dallamvezetésű, ám mégis monumentális koncept-lemezt máig kedvelem.

A következő dal igazából másik gitárosunk, Feri bátyó kedvence volt a kifinomult gitározás miatt, és mikor először mutatta, nekem se tellett sok időbe megszeretnem. Hjaj, a régi békeidők, amikor még lehetett denevérhangon énekelni és nem buzizták le érte az emberfiát, hehehe...
Ők voltak a TNT (nem az a magyar nemjönálomaszememre-szarság, hanem a skandináv überzenészek az amerikai énekessel). Kár, hogy azóta már nem azt, nem úgy, és nem is teljesen ugyanebben a felállásban játsszák...

Még mindig maradunk kicsit a hard rocknál, és egy olyan zenekarnál, ahol nem kisebb klasszik-rock arcok játszottak, mint Tommy Shaw, Jack Blades és a zseniális (és egyben nemnormális) Ted Nugent. Emlékszem, ezt a kazettát volt a legnehezebb kirobbantani az összes zenekar-környéki magnóból. Ha nekiálltok hallgatni, ne tévesszen meg az elején a finom kezdés, tessék kivárni a szólót. Aztán lehet sírni.
Damn Yankees ugyebár. És annak ellenére, hogy a legismertebb dalukat is imádom, csakazértsem azt tettem be, mert csak. Mégiscsak rakendról van. Ha mégis arra vagytok kíváncsiak, íme (katt): High Enough (vagy ahogy akkoriban emlegettük, "Kenju Ték Mihály").

De ugorjunk azért egy kicsit keményebb mondhatni fémesebb talajra. '94 környékén már elejétől végéig fújtam a Queensryche nótákat, és keresgéltem a következő lépést. Először jött az azóta méltatlanul elfeledett Lethal (sajnos nincs klip, csak ilyen lemezborítós-zenés cucc, de érdemes megfülelni):
Az akkori Hammerben ugyan volt szó valami klipről amit erre a nótára forgattak, de sajna nem találtam eddig sehol...

Aztán jött a Dream Theater. Igazából már a legelső lemezüket is szerettem, de a legnagyobb hatást azóta is az Images & Words lemez tette rám. Azóta is csináltak sok szépet és jót, de ezen a lemezen még egyszerre volt meg az ÉRZÉS és a ZENE.
A vicces az, hogy ezután több zenekaromat illetve bennük jómagamat is folyamatosan ledrímeztek meg lejameslabrieztek, de nem, NEM, N E M ! ! ! :-) Labrie csak ezen a lemezen énekelt viszonylag jól, mert még az ex-billentyűs Kevin Moore rugdalta, azóta sajnos kotkodálás és nyávogás megy, ez van...

No, zárul BZ mókatára egy olyan dallal, ami megint csak a kockaladát juttatja eszembe, és az eszeveszett száguldást (tehát azt, amikor Zalán akkori barátnőjéért mentünk Csepelre és a gyorsforgalmin felvittük 100 fölé! Tyű! Speed, Sound, Rock'n'roll! :-D No, és ilyenkor is szólt ez a nóta:
Danny Vaughn és a Tyketto aláfestő zenéjével kívánok kellemetes napot, majd jövök vissza pápástul, Punciusostul, ministránsfiústul megy egyebekstül.