Egyre többen kérdezgetik tőlem (főleg azok, akik valamilyen szinten azt a zenét hallgatják amit csinálok vagy valamilyen módon közön van hozzá), hogy vajh' én milyen zenéken nőttem fel, miket hallgatok. A beszélgetések során kiderül, hogy sokaknak hatalmas téveszméi vannak a kedvenceimmel kapcsolatban. Akik csak annyit tudnak, hogy valami metal-dologban zúzok, azt hiszik, hörgéssel kelek-fexem, mások a prog zenéből következtetnek arra, hogy még az utcán is 9/8-os ritmusban járok... :-) No, ezért is, meg mivel nosztalgikus állat vagyok, íme egy gyors zenetörténet, persze a teljesség igénye nélkül, több részben. Művelődjetek.

Aki szerint Bruce Springsteen csak arra képes, hogy ötvenhétszer elordibálja, hogy booornindöjuesszéééj, esetleg philadelphiai AIDS-es tomhenxről énekeljen minimál alapra, íme egy 1975-ös dal, életem legelső műsoros kazettájáról (sponsored by kanadainagynéni). Kábé rongyosra hallgattam, de még mindig megvan - na, EZ a súlyos.

Bizony, István a Király. Minden hibája ellenére egy csomó szerethető dolog van benne még ma is, az egyik mindenképpen Koppány és Vikidál, ez az énekstílus olyan szinten nyers és erőteljes volt, hogy azonnal lelkes Koppányistává váltam, hát még az a reszelős falzett a végén, uarghhh... (Kár, hogy szegény Digitál Gyulából azóta tompa hangú Himnusz-komedista lett)
Az Iron Maiden Wasted Years című dala trükkös egy állatfajta volt. '86-ban hallottam meg először, és azonnal beleszerettem. Addig valahogy sikerült elhinnem a felnőtteknek, hogy az a hevimetál nevű zene valami csúnya, csatakosan izzadtságos, ápolatlan emberek gyülekezete, akik zenélni sem tudnak. Nos, a Maiden (akkoriban) egyszerre volt erőteljes és intelligens. A trükk meg abban állt, hogy fogalmam sem volt a dal címéről, és csak egyetlenegyszer hallottam, így elkezdtem begyűjteni az összes létező Maiden anyagot. Mire meglett a keresett dalocska, már megszerettem a többit is...
Deep Purple, Speed King. Nókomment kategória. Ez a videó kissé öreg és szanaszét szabdalt verzió, de erősen beleborultam ebbe is - valahogy az jött át belőle, hogy még anno a hetvenesek elején, kezdetleges erősítőkkel, fika hangzással is lehet übervirtuóz és lendületes zenét játszani.
Ők a Crimson Glory, egyik első találkozásomat képviselték azzal a zenével, amit akkor még technothrash-nek vagy valami hasonlónak hívtak, de ebből nőtt ki a progresszív metal, amikor már skatulyát kellett neki csinálni. Ez a dal ugyan a kettes lemez slágernótája (akkoriban nem potyogtak úgy a klipek ugye) és ezért nem egy agyontekert prog cucc, de ez az ének, ezek a harmóniák... Máig szeretem ezt a lemezt.
Frizurákon nemröhög, ez akkor is a 80-as évek közepének másik prog istensége volt a szememben, a Queensryche (az y fölé képzeljetek két pontot, nemtom, hol van ilyen a karakterkészletben). Ma már ők sem azok, akik akkor voltak, de akkoriban sokat segítettek abban, hogy a progresszív zene bevésődjön az agyamba.

Oké, mára ennyi, hamarosan folytatjuk.